Látogatás a Pécsi Irgalmasrendi Kórházban - ami nem is annyira kórház

Pécs-Baranyai Hospice Alapítvány

7623 Pécs, Rákóczi út 2.

Tel: 72/504-213, 30/68-69-967, 30/329-75-91

www.pecshospice.hu

Adószám: 18324345-1-02

Bankszámlaszám: 14100017-87287949-01000001

A Széchényi tértől alig pár méterre egyre népesebb kis csapat gyülekezett
az Irgalmasrendi Kórház ajtajában. A megbeszélt találkozó előtt pár perccel
éreztem először igazán, hogy itt valami készül, hiszen többen újra
bemutatkoztunk egymásnak (ugyan eddig is találkoztunk, de egymás nevét a
közös e-mailek kapcsán sajnos jobban ismertük mint archoz kötve). Ráadásul
olyanokkal sikerült szót váltanom, akikkel eddig valahogy nem keresztezték
egymást az önkéntes-jelölt ösvényeink - jóleső elégtételként hogy lám-lám,
tényleg nem is különbözünk annyira.
A hangulat oldottabb volt, mint eddig bármikor, holott eddigi képzésünk
legmeghatározóbb élménye várt minket a bejáraton túl. A kórház weblapja az
alábbi ismertetőt nyújtja a hospice osztályról: "Az osztályon szakdolgozók
végzik az ápolást, mindenki elvégezte az egészségügyi főiskolát. Négy orvos
áll folyamatosan az osztály rendelkezésére, továbbá pszichológus,
mentalhygiénés szakember, gyógytornász, masszőr, szociális munkás,
dietetikus dolgozik az osztályon."

Mi azonban sokat többet láttunk a szakemberek seregénél.

Nem száraz adatokkal voltunk traktálva arra vonatkozóan, hogy mikori is az
épület, ki építtette a kórházat, hány ágy vagy, vagy mi is az az
Irgalmasrend, stb., hanem valós emberek meséltek a kórházon belüli
munkájukról - ami életük szerves része is egyben. Függönyöket láttam és élő
növényeket a hospice osztályon. Gondosan kialakított társalgót,
dísztárgyakat, végtelenül barátságos személyzetet. Kápolnát és könyveket.
Színeket és törekvést a minél otthonosabb ellátásra. Sikert. Nem azt
éreztem, hogy haldoklókkal teli, fojtó légkörű kórtermek között sétálok.
Megtudtam, hogy amikor csak lehet, az osztály lakói a teraszon töltik az
időt. Szabad levegőn, egymás társaságában.

Ezeket a betegeket nem rúgják ki, ha nem haldokolnak elég gyorsan - vagy ha
"túl sok vesződés van velük". Önkéntesek is látogatják őket, egyikük mesélt
arról hogyan is csöppent bele az itteni teendőkbe, és nem afféle rózsaszín
tüllpapírba csomagolva adta át a tapasztalatait. Őszintén elmondta, hogy
kezdetben nem volt könnyű, meg kellett találnia a helyét - hogy eleinte még
kicsit mindenki tanácstalan volt a palliatív ellátás fogalmát illetően. Nem
voltak biztosak benne kinek miféle segítő szerep is jut benne, ki mit
tehet, hol vannak a határok és hogy lehet minél sikeresebben együttműködni.
Aztán ráéreztek a dolgok menetére és igazán ütőképes csapattá forrtak össze.

Külön szeretném kiemelni a művészetterápiát, ami rám igen nagy hatást
gyakorolt. Egy külön helyiségben hetente kétszer foglalkozás van tartva a
kórház betegeinek, ahol zenehallgatás mellett beszélgethetnek, varrhatnak,
kézműveskedhetnek, "kreatívkodhatnak". Horváth AnnaMária - az itteni
energiabomba terapeuta - szívesen mesélt a mindennapjairól, a régi
betegekről és arról, milyen sokat is nyújthat egy - akár végstádiumú -
betegnek az, ha játékos-kreatív formában kikapcsolódhat, valami újat
próbálhat. Ő és a többi dolgozó fájdalomcsillapítanak, és ehhez nincs
szükségük gyógyszerre. Szívvel-lélekkel teszik, kötődve a betegekhez.
Szerintem többünkben felmerült a látogatás után hogy képesek leszünk-e mi
ugyanerre, képesek leszünk-e így adni?

Remélem. És tudom is, hogy igen - mert ez a válaszunk a Miért is akarjuk
ezt csinálni? - kérdésre. Mind adni akarunk valamit.