 |
Pécs-Baranyai Hospice Alapítvány 7623 Pécs, Rákóczi út 2. Tel: 72/504-213, 30/68-69-967, 30/329-75-91 www.pecshospice.hu Adószám: 18324345-1-02 Bankszámlaszám: 14100017-87287949-01000001 |
 |
|
|
||
Ön gyógyíthatatlan beteg, rövidesen meg fog halni – mondta csöndesen, de jól érthetően az orvos. Hangjában együttérzés és tapintat volt, a hír mégis kíméletlen ítéletként sújtott reám.
Ah, ugyan, velem ez nem történhet meg – gondolom rögtön. Nyilvánvalóan súlyos tévedés történt. Hiszen egészen jól érzem magam, nem vagyok én annyira rosszul. Bizonyára összecserélték a leleteket. Az én bajom nem ennyire súlyos. Kell, hogy legyen megoldás, valami alternatív gyógymód, és minden rendben lesz. Nem, én nem halhatok meg…
Telnek-múlnak a napok, a hetek. Újabb tünetek jelentek meg, a fizikai állapotom kis mértékben romlani kezdett. További vizsgálatok következnek, amelyek eredményeit lassan mind kézhez kapom. Közben próbálom megérteni, mi történik: faggatom doktor barátom, és titkon keresgélek az orvosi könyvekben is. – Sehogy sem fér a fejembe, nem tudom megemészteni, miért történik mindez, s miért éppen velem? Ha időben észreveszik, kaphattam volna valami gyógyszert, vagy kivághatták volna belőlem a daganatot egy perc alatt. Miért nem találták meg időben? Minek jártam orvoshoz eddig, álltam sorban annyiszor ilyen-olyan szűrővizsgálatokon? Istenem, miért vertél meg így engemet? S hova lettek a rokonaim, a barátaim? Most volna reájuk a legnagyobb szükségem, de bezzeg most mindenki eltűnt, csak a maga dolgával törődik... Kétségbeestem, úgy éreztem, nem tudok egyedül megbirkózni ezzel az egésszel, tanácstalan és tehetetlen vagyok…
Eddigi életem során megtanultam, hogy semmi sem történik céltalanul. Kezdem elismerni, bizonyára oka van annak, hogy reám szakadt ez a nyomorúság, és most én kerülök sorra. Igen, meg kell halnom. – Istenem, kezdem látni életemben, ami elvezetett idáig. Vizsgálom múltamat, és látom sok szörnyű hibámat. Bárcsak volna, aki meghallgatna! Az elmúlás, mint valami féreg, vájt-rágott belülről egészen végig: a sok bűnöm, mulasztásom, szenvedélyem, hogy tehettem! Belátom, megvallom, meggyónom, nyomorult vagyok. Meg akarok javulni, meg akarok gyógyulni! Mindent megteszek készséggel, amit csak kérnek! Felajánlom ezt is, azt is, bármit, csak törhessek ki ebből a fojtogató szorításból! Kell, hogy legyen kiút, talán még így elkerülhetem e büntetést, a halál kényszerét… Borzasztóan szorongok, kérem, könyörgök, valaki álljon mellettem!…
A betegség lassan elhatalmasodik, és megállíthatatlanul fölülkerekedik rajtam. Erőim fogytán, ellenállásom végleg megtört. Felmorzsol a szenvedés, a hasztalan kezelések nyűge, a visszataszító tünetek és kísérőjelenségek. Egyre elviselhetetlenebbek a fájdalmaim. Most már a közönséges dolgokhoz is segítségre szorulok: etetnek, pelenkáznak, tesznek-vesznek, és ez szörnyen megaláz engemet. Bármit adnak, vagy öntenek belém kiskanállal, tűvel, csövekkel, hasztalan, nem segít semmit. Kínlódás számomra már minden nap, minden óra és perc. S vajon, mi jöhet még? Mi vár reám a következőkben? Istenem, félek. Gyakran látok rémeket, még mikor ébren is vagyok. Hagyjatok magamra, kérlek, nincsen erőm veletek foglalkozni, fárasztó minden látogatás és beszélgetés. Végtelen szomorúság és félelem tölti el szívemet!…
Megnyugvást keres a lelkem. Nem érdekel már engemet semmi haszontalanság. A külvilág rohamosan szűkül körülöttem. Az e világ dolgaival nem törődöm, látogatóim hétköznapi dolgokról való beszéde is üres nekem. Képtelen vagyok reájuk figyelni, csak tátogó szájukat látom; figyelmem egészen elmélyed a saját gondolataimban és érzéseimben. Papot kérek magamhoz, adjon enyhülést a föloldozás, a szent útravaló és az utolsó kenet. Szívbéli, benső vigasztalást keresek, de legfőképpen megbocsátást és irgalmat remélek fáradt lelkem sebeire. Szüntelenül elcsigázottnak, gyöngének érzem magam. Lassan-lassan elkészülök… S már csak arra várok, hogy szeretteim mind ideérjenek még. Istenem, add, hogy addig még ne haljak meg!... Különös élményem van: ahogy merengek, elmélkedem, imádkozom, egy másik világ kezd felsejleni előttem… Emlegetem az elhunytakat: immáron magam is utánuk készülődöm. Lassan teljesen elfogadom, ez az utolsó felvonás... Belenyugszom, igen, elkerülhetetlen, ami reám vár. Még egy kis idő, és meghalok… – Ó, szegény rokonaim, hát nem értitek? Fogjátok már föl ti is, nincs tovább! Kevesebb sürgést-forgást, több nyugalmat, csöndet szeretnék, kérem… Nekem elég a puszta jelenlétetek, érintésetek, halk imátok, tekintetetek… Uram, kezedbe ajánlom lelkemet...
A szerző:
Fülep Dániel,
Ágoston Testvér
Szent Imre Kolostor
hospice önkéntesjelölt
|
|
|||||
|
Pécs-Baranyai Hospice Alapítvány önkéntes képzési programja az EGT/Norvég Civil Alap támogatásával valósul meg.
|
|||||
 |
 |
 |
 |
 |
|
